Irena Wygodzka
A nevem Eni Wygodzka, leánykori nevemen Beitner. Hivatalos iratokban az Erna név szerepelt, ám a barátok és a család is Eninek szólított. Irena csak azután lettem, hogy 1947-ben visszatértem Lengyelországba.
Az interjút készítette
Zuzanna Schnepf
Interjú éve
2004
Interjú helyszíne
Varsó, Lengyelország
Eni (Erna, Irena) Wygodzka, leánykori nevén Beitner, 1922-ben született Magdeburgban. Szülei, Herman és Bala Beitner, eredetileg Zagłębie-ből származtak, és az esküvőjük után csak rövid ideig éltek Magdeburgban. Amikor Eni kétéves lett, Katowicébe költöztek. Eni bátyja, Natan 1921-ben szintén Magdeburgban született, két húga pedig már Katowicében.
Herman és Bala Beitner nem voltak különösebben vallásosak, bár mindketten hagyományőrző zsidó családból származtak. Eni úgy emlékszik vissza, hogy meglehetősen egyszerű emberek voltak, a családban senkinek sem volt felsőfokú végzettsége, könyvek szinte nem is voltak a házban. Édesapja ingatlanügynökként dolgozott, édesanyja pedig háztartásbeli volt. Eni saját bevllása szerint, nem volt jó tanuló az iskolában, egyszer még osztályt is ismételt, nem igazán érdekelte a tanulás és a matematikával valamint a természettudománnyokkal kimondottan nehézségei voltak. Bátyja, Natan ebben a tekintetben pont az ellentéte volt.
A család nagy része cionista nézeteket vallott, édesapja az Cionisták Általános Szervezetének helyi pénztárosa volt. Eni mindkét szülője szeretett volna kivándorolni Palesztinába, de ezt nem engedhették meg maguknak. Eni tagja volt az Akiba cionista ifjúsági szervezetnek.
Egy nappal a második világháború kitörése előtt az egész család megpróbált keletre menekülni, de néhány nap múlva vissza kellett fordulniuk. Sosnowiecben maradtak, rokonoknál. Eni és Natan azonban hamarosan úgy döntöttek, hogy mégis keletre mennek: a szovjet megszállási övezetbe. Végül az édesapa is a menekülés mellett döntött, míg az édesanya és a két fiatalabb lány Sosnowiecben maradtak. Irene egy rövid időre Lvivbe (Lembergbe) ment, onnan pedig Vilniusba, ahol cionista barátaival egy kibucban élt. Azt remélte, hogy illegálisan bejuthat Palesztinába, miközben apja és bátyja Lvivben maradtak. Natan 1940-ben öngyilkos lett. Eni amikor jóval később értesült róla, visszatért Lvivbe, az apjához.
Nem sokkal ezután azonban a Harmadik Birodalom megtámadta a Szovjetuniót, a német csapatok bevonultak Lvivbe és kezdetét vették a zsidó lakosság elleni véres pogromok és tömeggyilkosságok. Ezeknek az esemény sorozatoknak a során gyilkolták meg Herman Beitnert 1941-ben. Eninek sikerült kijutnia a lvivi börtönből. Apja halála után elhatározta, hogy valahogy eljut édesanyjához és hugaihoz Sosnowiecbe. Amikor azonban 1942-ben a szülővárosához ért elfogták és az oberaltstadti kényszermunkatáborba deportálták, ahol a cérnagyárban dolgozott. 1943-ban édesanyját és húgait is az oberaltstadti táborba deportálták. Mind a négyen túlélték a tábort, azonban számos rokonukat, akik a Sosnowiec gettóban maradtak az auschwitz-birkenaui táborba szállították és meggyilkolták.
A háború után Eni édesanyjával és húgaival ausztriai és németországi DP-táborokba (hontalantáborokba) kerül. Itt ismerkedett meg férjével, Stanisław Wygodzki íróval. Édesanyja és a húgai Németországból Palesztinába mentek, de Eni maradt. A férje iránt érzett szerelemből feladta álmait a palesztinai életről és visszatért vele Lengyelországba. Varsóban telepedtek le, két gyermekük született az 1950-es években, Adam és Ewa. A család 1968-ban a kommunista hatóságok által indított antiszemita kampány hatására Izraelbe költözött.
Eni gyermekei nem igazán találták a helyüket Izraelben, és amikor felnőttek, elhagyták az országot. Stanisław Wygodzki 1992-ben halt meg. Halála után Eni még néhány évig Izraelben élt, majd úgy döntött, hogy visszatér Európába, hogy közelebb legyen gyermekeihez és unokáihoz. Egy ideig Franciaországban élt a lányánál, de végül úgy döntött, hogy visszatér Lengyelországba és Varsóban telepedett le. Saját bevallása szerint soha nem kötődött sem Izraelhez, sem Lengyelországhoz, sem Franciaországhoz.