Szekeres-Varsa Vera

Az interjút készítette

Andor Mihály

Interjú éve

2007

Interjú helyszíne

Budapest, Magyarország

Családi háttér

Egyik anyai dédapám, Weisz Ármin, termény-nagykereskedő volt Komáromban (Komarno). Van róla egy kép, amelyen díszmagyarban, karddal az oldalán látható. Jómódú ember volt. 1944. március 19-én, amikor a németek bevonultak, Weisz Ármin felakasztotta magát. Öt gyermeke volt. Az első, Ernő bankár lett és igen jó módban élt, feleségével Abbáziába jártak nyaralni, Bécsbe operába. Blanka egy erdélyi zsidó erdő- és fatelep-tulajdonos fanagykereskedőhöz ment feleségül. A harmadik, Oszkár, akit nem úri módon neveltek, nyomdász lett, és fiatalon meghalt. Aztán következett Mariska néni, aki számomra amolyan nagymamaféle volt, és végül Gizella, a nagyanyám. Ő 1871-ben született Komáromban és 1921-ben halt meg a vajdasági Törökbecsén (Novi Bece).

Szekeres-Varsa Vera anyai nagyanyja

1888

Nagyanyámat úrilánynak nevelték, gyerekkorában otthon mademoiselle is volt mellette. 1890-ben ment férjhez Garai Izsóhoz, aki Grünhutról magyarosított. Dédnagyapám, Grünhut Miksa jómódú jószágkormányzó volt. Fia, Izsó örökölte jószágkormányzói állását, majd később egy nagy postatakarékpénztár igazgatója lett. Két gyermekük született: édesanyám Ilona (1892-1972) és Laci nagybátyám. Lacit 1942-ben agyonlőtték, mert ráfogták, hogy partizán-összekötő volt. Édesanyám halála előtt azt mondta: „Tudod, ha már így alakult, akkor én szeretném, ha Laci partizán lett volna.”

Anyám a gyerekkorára úgy emlékezett, mint felhőtlen, boldog, mennyországszerű időszakra. A házban volt szalon, ahol zongora állt, a különnemű gyerekeknek külön szobájuk volt és volt egy berlini fräulein is. A család nem volt vallásos, de vallásellenes sem. Anyám elemibe az állami népiskolába járt, majd bentlakónak a temesvári Állami Felsőbb Leányiskolába adták, ami egy úrikisasszony-nevelő volt. A bizonyítványába be volt írva, hogy vallása izraelita, de nem hallottam róla, hogy zsinagógába járt volna. Zongorázott, Schillert és Goethét tanult.

Szekeres-Varsa Vera édesanyja

1915

Kérőit sorra kikosarazta, majd végül a tizedik kérőnek, Engel Vilmosnak igent mondott. Vilmos újságíró volt, és a Szegedi Napló társtulajdonosa. 1925-ben az Athéneum római leányvállalatának vezetőjévé nevezték ki. Mégis fél év múlva a szüleim visszajöttek Rómából, mert anyám már szerelmes volt apámba. Anyám 1927-ben költözött Pestre. Ő és Vilmos mindvégig jó viszonyban maradtak, és apám is jóban volt velük. Anyám Engel Vilmosné néven lakott az akkori ötödik kerületben, a Pannónia utcában. Akkor már apám is Pesten élt.

Az apai ágról kevesebb emlék maradt fenn. Dédnagyapám, Weisz Ferenc volt, feleségét Lechner Erzsébetnek hívták. Két-három hold földet művelt, és valószínűleg valami kereskedést is folytatott. Fia, Weisz Farkas volt a nagyapám, akinek volt egy bátyja meg egy húga, akiknek a nevét sem tudom. A másik dédnagyapám, Kesztenbaum Áron, egy betért nőt vett feleségül, Molnár Erzsébetet. Farkast 1865-ben behívták katonának, de megszökött és csak a kiegyezés után került elő. Fuvaros lett belőle, de később kocsmát is bérelt Miskolcon, abba a felesége is besegített. Alacsony polgári szinten éltek, apámtól tudom, hogy földes szobában laktak. Farkas folytatta a kuruc hagyományt, erősen Habsburg-ellenes volt, és harcosan vallásellenes. Felesége, Kesztenbaum Erzsébet mint afféle neofita, a család egyetlen vallásos tagja volt. Nyolc gyerekük született, de csak négyet neveltek föl: egy lányt és három fiút. A három fiú Weiszről Varsára magyarosított. Róza néni volt a legidősebb, két fia született. Az idősebbik, Alfréd híres orvos lett Párizsban.

A Varsa fivérek

1918

A három Varsa fiú közül a legidősebb, Imre, tizenkilenc évvel volt idősebb apámnál, utána következett Dezső, majd végül apám, József. Dezső bácsi egy keresztény nőt vett feleségül, Bogdánffy Erzsébetet. Nagymama, aki vallásos volt, ezt nagyon rosszul viselte, és megeskette apámat, aki akkor még nőtlen volt, hogy sosem vesz feleségül keresztény nőt.

Dezső bácsi fedezte apám taníttatását, apám pedig kompromisszumos megoldásként a “legolcsóbb diplomát” célozta meg. Így lett jogász. Közben sokat sportolt, atletizált és még az is felmerült, hogy kiküldik az 1916-os olimpiára. De a háború közbeszólt. 1915-ben a keleti fronton tüdőlövést kapott majd abból felépülve a lövészárkokba visszatérve összeszedett egy tébécét. Aztán fogságba esett, és Szibériába került. Hazatérve beiratkozott a bölcsészkarra. De rögtön az első évben abbahagyta, mert akkor kezdődtek az egyetemeken a zsidóverések. Szegeden egy vagy két év múlva letette az ügyvédi vizsgát, addig bankban dolgozott.

Gyermekkor

Szekeres-Varsa Vera 3 éves korában

1936

Apám az 1920-as évek végén feljött Pestre és nyitott egy ügyvédi irodát. Anyám is Pestre jött és 1928-ban megszületett a nővérem, Klárika. A szüleim 1932-ben házasodtak össze, akkor végre össze is költöztek. Sokáig keresték a megfelelő lakást, végül 1935-ben a Phőnix-házban kötöttek ki, Budapest egyik kedvelt polgári negyedében, Újlipótvárosban. Ott éltünk végig, én 1979-ben költöztem el onnan. Közben apám ügyvédi irodája elég jól ment. Három éves voltam, amikor a nővérem meghalt tuberkulózisban. Egyébként volt egy időszak, amikor én is tébécés voltam, és ugyanakkor szamárköhögésem is volt. Apám a nővérem halála után átmenetileg vallásos lett, bár korábban egyáltalán nem volt az. Aztán három év múlva ez valahogy elmúlt apámnál, azzal párhuzamosan, ahogy erősödött a nácizmus befolyása Magyarországon. Iskolába 1939-ben kezdtem járni, egy magániskolába, ahol négyen voltunk egy osztályban. Ha visszagondolok, úgy vélem, a gyerekek nyolcvan százaléka zsidó volt.

1943

1943-ban befejeztem az elemit, és 1943 őszén már nem úgy volt, hogy oda megy a zsidó kislány, ahova a szülei óhajtják. Két lehetőség látszott: vagy polgári iskola, vagy a Zsidó Gimnázium; én egészségügyi okokból zsidó iskolába mentem. Ám hamarosan már nem engedték, hogy magammal vigyem a héber betűs imakönyvet amikor iskolába mentem.

Holokauszt Budapesten

Engem 1944-ig soha semmilyen antiszemita incidens nem ért. De onnantól Mariska, anyám segítője, lehúzott redőny mellett takarított, mert nem volt szabad keresztény alkalmazottat tartani. Dezső bácsi nem számított zsidónak a törvény szerint, így átvette az üzletet. Vilmos bácsi kis nyomdáját pedig egy stróman vezette, az egyik nyomdász. Emlékszem a szüleim döbbenetére, amikor 1944. március 19-én bevonultak a németek. Áprilisban apámat kizárták az ügyvédi kamarából, mert zsidó volt. Májusban az egyik zsidók számára kijelölt, úgynevezett sárga csillagos házba kellett költöznünk. Hamarosan már harmincöten laktunk a lakásban, én egy másik kislánnyal a zongora alatt aludtam. 1944 nyarán a szüleim úgy döntöttek, hogy megkeresztelkedünk. Ugyanakkor hamis papírokat is vettünk, így az új nevem Vágner Veronika lett. A papírokért nem fogadtak el pénzt, hanem tárgyakat kértek, például a gramofonomat és a biciklimet. Négy Schutzpassunk [1 ] volt, de egyiket sem használtuk. Apám betegsége miatt mentesült a munkaszolgálat alól.

Szekeres-Varsa Vera szüleivel

1944

1944. október 15-én, amikor a nyilasok átvették a hatalmat, szüleimmel elmentünk Dezső bácsiékhoz. Szerettünk volna ott maradni, de keresztény nagynéném nem akarta, hogy ott maradjunk, félt. Akkor értettem meg először, hogy valóban élet-halálról van szó. Egy nap jöttek a nyilas katonák, és azt mondták, hogy mindenki adja le minden értékét, majd felsorakoztattak az épület előtt. Ma már tudom, hogy a Dunába lőttek volna minket, ha nem jelenik meg két magas rangú nyilas tiszt, akik elkergették a nyilas katonákat. Mint később kiderült, a tisztek valójában nem voltak nyilasok, hanem Somer (Hasomer Hacair) [2 ] embermentők voltak.

Pár nap múlva, az igazolás ellenére, súlyos beteg apámat mégis elvitték sáncásásra. Anyám és Dezső bácsi tervet dolgozott ki a megmentésére. Emlékszem a kivásárlás „színielőadásának” próbájára. Keresztény nagynéném felvette a legjobb bundáját, a legszebb gyűrűit meg a boáját, ebben a nagyasszonyi megjelenésében fizette le az őrt. Így jött haza apám.

A sárga csillagos házban a szülők megszervezték a gyerekek tanulását. Amit tudtak, maguk tanítottak és csatlakozott hozzájuk az épületben lakó néhány kiváló tanár is. A sok embernek nehéz volt egyenként megoldani a főzést, nagybátyám felesége megszervezte, hogy három nő főz az egyik nap, három nő a másik nap, és egyszerre eszünk. Ő osztotta, ő határozta meg, hogy hány kanállal kap mindenki. A Horthy-proklamáció [3 ] napján épp Dezső bácsival sétáltam a Margitszigeten, és mint mindig, amikor vele voltam, nem viseltem a sárga csillagot. Horthy kiugrási kísérletének híre hallatán nem tértünk vissza a csillagos házba, hanem Dezső bácsiékhoz mentünk. A szüleim ott csatlakoztak hozzánk.

Hamarosan lett egy lakás, ahol meghúzhattuk magunkat. Ez pedig úgy lett, hogy Dezső bácsi egyik fiának a keresztény felesége, Sárika rokona volt egy vezérezredesi rangban lévő katonaorvosnak, akit a hadsereggel elvittek nyugatra, és vele ment a felesége is. Az orvosné odaadta a lakása kulcsát az unokahúgának, Sárikának, aki pedig odaadta nekünk. Egy nagy, úri lakás volt a belvárosban. Akkor már megvoltak a papírjaink, mi voltunk az evangélikus Vágner család. Volt egy elképesztő véletlen. Amikor odaköltöztünk, kiderült, hogy a tulajdonos leánykori neve Wagner Mária. A házmesterhez úgy vonultunk be, hogy Mária az apám unokanővére. Amikor körbejártuk a konyhát és a spejzt, találtunk három póréhagymát. Apám azt mondta, hogy három póréhagyma az három nap. Az utcára nem nagyon mentünk, nehogy igazoltassanak. Ha mégis kimentünk, akkor anyám azt mondta, hogy a két nagy vörös copfomat tegyem a kabát alá, a fejemen pedig sapkával takarjam el, mert a vörös haj jellegzetes.

Január 17-én szabadultunk fel. Az orosz katonák berontottak az óvóhelyünkre: „Nyemeckij, fasiszt?” Se német, se fasiszta nem volt. Ez nagy ház volt nagy óvóhellyel, és mivel úri ház volt, kevesen laktak, az óvóhely nem volt zsúfolt, az oroszok ott is maradtak, oda telepítették a rádiót. Még egy szörnyű esetet szeretnék megemlíteni: Miután bejöttek az oroszok, feladtam egy elvetemült nyilas tisztet. A szemem láttára lőtték agyon. Egy-két hét múlva visszamentünk a Tátra utcába. A Phőnix-házbeli lakásunkban erdélyi menekültek laktak, de kérésünkre elmentek. Aztán egyszer csak negyvenfokos lázam lett. A korábbi hónapok feszültsége jöhetett ki rajtam.

A háború után: oktatás, ideológia, házasságok és munka

Márciusban elkezdődött az iskola egy héten kétszer. Áprilisban már többször volt. Nem akartunk németül tanulni, sztrájkoltunk. Végül lett angoltanárunk. Egy időre anglomán lettem. 1947-ben mondtam anyámnak, hogy nem szeretnék a Zsidó Gimnáziumba járni, mert mindenki cionista. Még örült is, hogy nem akarok elmenni Palesztinába. Jó, mondta, és beleegyezett, hogy a Varga Katalin Gimnáziumba járjak. Akkor már túl voltam az anglománságon, és éppen a kommunizmus felé kacsingattam. A Varga Katában a szünetben a lányok francia négyest jártak. Én meg a világforradalomról gondolkodtam. Aztán találkoztam az uszodában egy elemi iskolai barátnőmmel (uszodabérletem volt, mert az egészség mindenekfölött), és kérdeztem tőle, hogy hova jár. Mondta, hogy a Szemere utcába a Ráskay Leába, amit épp akkor kereszteltek át Kossuth Zsuzsára. Kérdeztem, hogy milyen az iskola, mondta, hogy jó, kérdeztem, hogy milyen a DISZ [4 ], mondta, hogy jó. Erre fogtam magam, és őszre – anélkül, hogy a szüleimnek szóltam volna – a Ráskayba iratkoztam.

Miközben velem ezek történtek, apámat visszavették a kamarába, az iroda ment. A sáncásás, a pinceélet, az izgalmak azonban csak tovább rontották apám egészségét. S noha ő volt az első, aki Európában streptomycint kapott, 1948-ban rohamosan súlyosbodott a betegség, és októberben meghalt. Én sokáig úgy éreztem, hogy olyan fa vagyok, amit addig két gyökér tartott, s ezután billegek a szélben.

Miután apám meghalt, nem tudom miből éltünk. Bizonyos dolgokat eladogatott a mamám. Plasztiktáskákat varrt és egy kevéske özvegyi nyugdíjat is kapott. Nagyon szerényen, de valahogy kijöttünk. A Ráskayban jól éreztem magam. Persze beléptem a DISZ-be és egy héten legalább húsz órát töltöttem ott. 1950-ben a helyi szervezet titkára lettem, és úgy képzeltem, hogy nagyon fontos munkát végzek, és azt is képzeltem, hogy a békét védem. Mások bálba jártak, én soha nem voltam bálban, és nem is érdekelt. Engem az érdekelt, hogy a békét védjem. Ennek két gyökere volt. Az egyik a Soa, ami után, amikor a DISZ-indulóban azt hallottam, hogy „Bárhol is van hazája, bármely ég néz le rája”, ez rám elemi erővel hatott. És a másik: „Nincs e földön gazdagabb, szebb ország – Minden ember érzi, hogy szabad!”- Persze honnan tudtuk volna, hogy milyen a Szovjetunió, hogy ott ki mit érez. Semmit nem tudtunk. Én meg elhittem. Tizenhat éves voltam. Az agybajig ment ez a dolog.

Jelesre érettségiztem, és azonnal felvettek az Orosz Intézetbe, amelyet az egyetem egykori orosz tanszékének átszervezéséből hoztak létre. Korábban szerettem volna pszichológus lenni, de mivel a pszichológia burzsoá áltudomány volt, gondoltam, a nyelvek és az irodalom jó lesz nekem. Kacérkodtam az angollal, de azt mondták, hogy az elvtársnő legyen orosz szakos, mert az rendkívül fontos. A mozgalmi nyüzsgésem az egyetemen abbamaradt. Nem foglalkoztak velem, mert értelmiségi voltam, és azt nem vették nagyon jó néven.

Az egyetemre igazából csak egy évig jártam, mert közben férjhez mentem, és terhes lettem. Tizenötévesen ismertem meg Virág Sanyit, szerelem volt első látásra. Már egy éve együtt jártunk, amikor leérettségizett, és medikus lett. Egyszer csak szeptember közepe táján azzal jött, hogy felajánlottak neki egy szovjet ösztöndíjat. Az ilyesmit nem lehetett visszautasítani. Megállapodtunk, hogy megvárom. Amikor másodszor volt otthon összeházasodtunk és utána teherbe is estem. A terhességet rosszul bírtam, keveset jártam be az egyetemre, mert azt mondták, hogy sokat kell sétálnom. Volt egy hűséges sétálótársam, Konrád György. Őt később kizárták az egyetemről azzal a váddal, hogy eltitkolta, hogy kereskedő apjának több alkalmazottja volt. Holott csak arról volt szó, hogy a szezonban, amikor nagy volt a forgalom, felfogadott néhány segítőt. Judit lányom 1953 áprilisában, a huszadik születésnapomon született, az apja először hathetes korában látta.

Furcsa emlékem van arról, hogy mit találtam először olyannak, amit nem lehet vakon elhinni. Sztálin állítólag azt mondta, hogy Majakovszkij a legnagyobb költő a világon, aki valaha élt, és valaha élni fog. Az első felét elhittem, de a második elgondolkodtatott. Hogyan lehet ezt előre tudni? Az nem zavart, hogy élelmiszerjegy volt, de az igen, hogy ismertem kitelepített embereket, akikről tudtam, hogy nem lehettek kizsákmányolók. Arra is érzékenyek voltunk, hogy embereket csak úgy kitesznek a lakásukból. De igazán csak 1955-ben kezdtem észbe kapni. De nem csak én, nálam okosabbak is, például Konrád. Aztán 1956-ban jött a Hruscsov beszéd, amiből már meg lehetett tudni ezt-azt. Addigra már Nagy Imre lelkes híveivé szegődtünk. A mozgalmi hevületemet 1956-ban mintha elvágták volna. Se a KISZ-be, se a pártba nem léptem be.

A terhesség miatt az egyetemre bejárni nem tudtam, de vizsgáztam, befejeztem a másodévet, és még mindig elég jól. A harmadikat is elkezdtem, anyám segített a gyerek körül. Fel nem merült bennem, hogy lehet mást csinálni, mint egyetemre járni. Aztán egyszer csak váratlanul megbuktattak műfordítás-elméletből. Aztán volt a műfordítás gyakorlata című tárgy, amire négyest kaptam, és amikor visszakaptam az indexemet, a jegy át volt húzva pirossal, és oda volt írva, hogy érvénytelen. És akkor a tanulmányi osztály vezetője megsúgta nekem, hogy egy elvtársnő nem akarja, hogy ide járjak, és nem kell vele ujjat húzni. Azt tanácsolta, hogy menjek át tanár szakra. Soha nem derült ki, mi volt az elvtársnő baja velem. Lehet, hogy kiríttam egy kicsit. Szegények voltunk és én rémes rongyokban jártam, de volt egy színes sálam, amit nem úgy hordtam, mint kellett volna. Belül volt ugyan a kabátomon, de két gomb között egy része kilógott. Ez az extravagancia egy DISZ-gyűlés témája volt. Végül 1955-ben lediplomáztam tanár szakon. Az első férjemtől 1955-ben váltam el, de egy évvel korábban már szétmentünk. Rögtön hozzámentem Konrád Györgyhöz.

Szekeres-Varsa Vera Konrád Györggyel

1955

Az egyetem elvégzése után elhelyeztek egy általános iskolába. Hat évig tanítottam ott oroszt, később angolt és magyart is. Eleinte nem szerettem ezt az iskolát, mert egy sárkány volt az igazgatónő. Megint egy ilyen sál-ügybe ütköztem. Egy picike sálat viseltem, amiről kérdezte az igazgatónő, hogy mi az. Mondtam, cicakendő. Úgy hívták. “Nem vagyunk cicák, tanárok vagyunk” – válaszolta. Így kezdődött és onnantól kezdve mindenért belém kötött. Hat év után aztán eljöttem, és a Ságvári Endre Gimnáziumban [5 ] helyezkedtem el.

Konrád Györggyel a házasság hét évig tartott. Nem sokkal azután, hogy szétmentünk, összekerültem Szekeres Györggyel. Szekeres a Sorbonne-on tanult, és amikor kitört a háború, jelentkezett önkéntesnek. 1941-ben bekapcsolódott a francia ellenállási mozgalomba. A partizánhadsereg összes külföldi harcosának parancsnokaként 1945-ben szerelt le, hazajött és újságíró, majd diplomata lett. Szeretett volna kilépni a politikai életből, de belekeveredett az 50-es évek politikai játszmáinak hálójába és utolérte a nemzetközi kommunista mozgalom paranoiája. Letartóztatták, öt évet ült Rákosi börtönében. Kétkezi munkás lett, majd Victor Hugo Nyomorultak című regényének „szellemfordítója”, 1960-ban kapott az Európa Kiadóban egy félállást cseh lektorként. Négy évig voltunk együtt, mire 1964-ben összeházasodhattunk, de csak néhány hónappal Gyuri halála előtt költözhettünk össze. Édesanyám hét évig volt beteg. A halálos ágyán Goethét tanult kívülről, nehogy a tétlenségtől, mint mondta, szenilissé váljon. Gyuri 1973-ban, ötvenkilenc évesen halt meg, azt nem bírta elviselni, hogy csalódott az eszméiben.

Közben én elvégeztem az egyetemen a pszichológia szakot is. Gyerekkoromban volt egy időszak, amikor szerettem volna pszichológus lenni, de amikor egyetemre mentem, nem volt pszichológia, mert burzsoá áltudománynak nyilvánították. Úgy kaptam középiskolai tanári diplomát, hogy a pszichológia szó nem hangzott el. Amikor elkezdtem tanítani, éreztem, hogy kellene. Aztán 1965-ben kaptam egy albumot a kairói múzeum anyagáról, és beleszerettem az egyiptomi művészetbe.

Szekeres-Varsa Vera

1969

Ezért 1968-ban elkezdtem a művészettörténet szakot, azt is egyéni levelezőn. Aztán egy meglehetősen szerencsétlen eseménysorozat folytán valami jó dolog történt. 1964-ben újra találkoztam Román Andrással, akit huszonöt-harminc éve nem láttam. Először 1946-ban találkoztam vele. Az utcán ültem egy padon, anyámra várva, és olvastam, mint mindig. Egy néni ült mellém, beszédbe elegyedtünk, és felajánlotta, hogy a fia megtanít táncolni. Ő volt Román András. Kitűnő műemlékes szakember és kitűnő ember volt. Több gyönyörű falut és épületet rekonstruált, köztük a mádi zsinagógát is neki köszönhetjük. Mád 2001-ben „Europa Nostra”-díjat kapott a zsinagóga helyreállításáért, és Román Andrásnak ebben nagy szerepe volt. Román Andrással csak később házasodtunk össze, mert ragaszkodtam ahhoz, hogy Zsófi, az unokám legyen a házassági tanúm. 2005-ben Andrást öt keserves év, nyolc műtét után legyűrte a betegség. A saját ágyában halt meg, abban a lakásban, amelyben született.

Miközben a Trefortban voltam vezető tanár, 1974-től óraadóként dolgoztam a Színművészeti Főiskolán. 1979-ben mentem át teljesen, így fejeztem be középiskolai tanári pályafutásomat.

Demokratikus átalakulás és család

Bár 1956 után minden mozgalmi tevékenységem abbamaradt, folyton élt bennem utána a vágy. 1988-ban elmentem a Szociáldemokrata Párt alakuló gyűlésére. Aztán megnéztem a Magyar Október Pártot, de egyértelmű volt, hogy az a párt sem nekem való. Aztán beléptem a Szabad Demokraták Szövetségébe, az SZDSZ-be. Azóta is az SZDSZ tagja vagyok [6 ]. Megválasztottak helyi önkormányzati képviselőnek, majd a Kulturális Bizottság elnökének. Néhány évig az Amnesty International magyarországi elnöke voltam.

Szekeres-Varsa Vera megnyitja a Költészet Napját

1991

A lányomat tulajdonképpen egyedül neveltem föl, a gyereknevelésben anyám segített. Mintám vagy elképzelésem nem volt. Túl fiatal voltam, és minden nagyon más jellegű volt, mint az én neveltetésem idején. De hát végső soron pedagógus vagyok. A lányom francia-művészettörténet szakon végzett az ELTE bölcsészkarán. A rendszerváltás után sikeres magángalériát alapított. Három lánya van.

A lányom zsidónak tartja magát, de teljesen vallástalan. Könnyebb nem zsidónak lenni, mint zsidónak, és ha valaki félig ez, félig az, akkor mozdulhatna a másik irányba. Én nem neveltem zsidónak, nem láthatta, hogy templomba megyünk, minthogy nem is mentünk, és a fölmenőim sem voltak vallásosak. De azért az kikerülhetetlen, és nem is szabad kikerülni, hogy a következő nemzedék ne tudjon, ne halljon az üldözésről. Mert a leghatározottabb meggyőződésem, hogy az ő védelmükre is kell az, hogy tudjanak róla, és meg kell tanítani, hogy az első pillanatban kell megálljt parancsolni Magam Izraelhez abszolút elfogultan viszonyulok. Nem érdekel semmi, akármi van, ennek az államnak élni, virulni, erősnek lenni kell. 1988-ban voltam először Izraelben, összesen nyolcszor. Utoljára 2006-ban.

[1 ]Védlevél, vagy menlevél. Magyarországon a semleges országok (elsősorban Svájc, Svédország és a Vatikán) Budapesten maradt képviseletei által 1944 nyarától kezdve kiadott ideiglenes útlevél, amely azt igazolta, hogy a személyhez az adott államnak különleges érdekei fűződnek; annak védelme alatt áll.
[2 ]A Hasomer Hacair egy baloldali, cionista, szekuláris zsidó ifjúsági mozgalom, amelyet 1913-ban alapítottak az Osztrák-Magyar Monarchia Galíciai Királyságában és Lodomériában, és ez volt a csoport politikai pártjának a neve is a jisuvban, az 1948 előtti mandátummal rendelkező Palesztinában. A Hasomer Hacair két csoport, a Hasomer ("Az Őrség") cionista cserkészcsoport és a Ze'irei Zion ("A Cion Ifjúsága") egyesüléséből jött létre, mindkettő a cionizmus, a szocializmus és a zsidó történelem oktatását tűzte ki célul. A Hasomer Hacair a legrégebbi, ma is létező cionista ifjúsági mozgalom. A Hasomer Hacairnak 1939-re világszerte 70 000 tagja volt. A mozgalom fő bázisa Kelet-Európában volt. A második világháború és a holokauszt idején a Hasomer Hacair tagjainak fő tevékenysége a nácikkal szembeni ellenállás megszervezése volt.
[3 ]Horthy kiugrási kísérlete.
[4 ]Demokratikus Ifjúsági Mozgalom.
[5 ]Később ELTE Trefort Ágoston Gyakorló Gimnázium.
[6 ]Az interjú idején. Az SZDSZ 2013-ban megszűnt.