Ludmila Rutarova (leánykori nevén Weinerova) egy szekularizált prágai zsidó családban született. Gyermekkorának jelentős részét nagynénjénél töltötte a Tábor melletti Nadejkovban, ahol katolikus nevelést kapott. Ludmila szülei egy vegyesboltot vezettek a prágai Na Morani utcában. Gyermekkorától a Sokol sportklubban edzett, és szívesen emlékezett a Sokol-összejövetelek szellemiségére és hangulatára. Tizenévesen, 1938-ban tornászként részt vett a háború előtti utolsó prágai Sokol tornász fesztiválon.

Amikor létrejött a Cseh-Morva Protektorátus, zsidó származása miatt el kellett hagynia a Sokolt. 1989 novemberéig kellett várnia az elégtételre, amikor is meghívták a “Sokol Vhysegrad Öreg Gárdába”, amelynek eseményein nagy örömmel vett részt. A Protektorátus idején elbocsátották a munkahelyéről, és kényszermunkára küldték. 

A hitleri hatalom elől barátjával Kanadába próbált menekülni, ezért 1939-ben titokban, nagy bonyodalmak árán kikeresztelkedett. Ennek ellenére végül mégsem sikerült Kanadába menniük. 

A zsidóellenes törvények alapjaiban változtatták meg az egész család életét. A zsidókat először sárga csillag viselésére kötelezték, majd fokozatosan elkobozták a vagyonukat, kitiltották őket nyilvános helyekről, parkokból, mozikból, színházakból, és végül a Weiner család kénytelen volt felszámolni vegyesboltját.

Ludmila bátyját 1941 novemberében Terezinbe (a theresienstadti koncentrációs táborba) deportálták, ahol az építési osztag (Aufbaukommando, AK1 és AK2) tagjaként zsidó férfitársaival együtt a város táborrá alakításán kellett dolgoznia. A Weiner család többi tagját 1942 márciusában deportálták Terezinbe. Ludmilát mezőgazdasági munkára osztották be, az úgynevezett 'Landwirtschaft'-ra, szabadidejében pedig részt vett a tábor kulturális életben - számos, Rafael Schächter által rendezett operában is játszott. 

A 2007-ben a Centropának adott interjújában Ludmila nagyon részletesen és elevenen mesélt a theresienstadti koncentrációs táborban eltöltött időről, lehetővé téve az olvasó számára, hogy közelről betekinthessen annak mindennapjaiba. 1944-ben Ludmila és bátyja követték szüleiket Auschwitz-Birkenauba, ahol az úgynevezett családi táborba kerültek. Auschwitzban Ludmila a gyerekblokkban dolgozott, igyekezett játékkal, énekléssel és rajzolással kitölteni a gyerekek idejét. 1944 júliusában, az auschwitzi táborban töltött két hónap után, édesanyjával együtt abba az 1000 nőből álló csoportba került, akiket Hamburgba vittek kényszermunkára. Ezeket a női foglyokat a háború végén Hamburgból a bergen-belseni koncentrációs táborba szállították.

A bergen-belseni tábor 1945 áprilisi felszabadítása után Ludmila súlyos tífusz fertőzést kapott. 1945 júliusában édesanyjával együtt visszatért Prágába, ahol újra találkozott testvérével, Joseffel, aki túlélte a háborút. Ludmila apját, ahogy a tágabb család többi tagját is, Auschwitzban gyilkolták meg. A háború után Ludmila feleségül ment Karel Rutarhoz, kivel osztozott a háborús élményekben. Karel megjárta Terezint és Wulkowot. Ludmila korán megözvegyült, és egyedül nevelte fel két gyermekét, a fiát és a lányát. Soha nem politizált, és soha nem gondolt az emigrációra. Gyermekei születése után, eltávolíttatta a koncentrációs tábori tetoválást az alkarjáról, mert nem akarta, hogy szánalmat ébresszen az emberekben. A háború után egy alkalommal ellátogatott Auschwitzba, részt vett holokauszt megemlékezéseken és a “Terezin Initiative”, a terezini túlélők önkéntes szervezetének rendezvényein. 2013-ban hunyt el.